Mert mi nem beszélgetünk
Mi nem telefonálunk
Mi nem üzenünk
Mi csak csetelünk
Mi csak árnyékok vagyunk
Én csak egy árnyék vagyok.
Állok ugyanabban az ablakban és ugyanazt látom magam előtt, mint hot napja; úgy látszik, most minden hatosával történik.
Mintha megakadna az idő.
Mondhatnám, kizökkent, de nem vagyok ócska.
Így csak annyit mondhatok: megakadtam.
Minden ugyanaz.
Az üvegben tükröződik az arcom, és én ennek most örülök, mert legalább a látszatját megkapom annak, hogy van valaki még rajtam kívül ebben a mocskos világban, és nem egy apokalipszis után ülök egyedül, a Föld nevű peremvidéken, a Saturnus gyűrűjének szélén ülve, lógázva lábam a semmiben.
Vagy igen. Pont ott vagyok: a semmiben. Egy ágon csüggeszkedem, a szívem meg vacog.
Kár a szavakért. Már azt is elírták előlem, mindet.
Csak bámulom magam az üvegfelületen, arcom áttetsző, a mellem vonala átüt azon a felsőn, aminek az érintése mindig azonnal nősténnyé tesz.
Most azonban még az ölem sem rezdül meg.
Nem, nem vagyok halott.
De nem is élek.
Hat alma.
Hatszor valahány másodperc.
Hat tudatpillanat.
És én már nem élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése